felvillantak.
Emma keze az alkarom köré fonódott.
“Apu…”
Nem tudtam megmozdulni.
Mercer egy méterrel arrébb megállt.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt semmit.
Közelről eltűntek az évek.
Újra láttam Mercer kapitányt.
Fiatal.
Rémült.
Élt, mert más férfiak nem.
Lesütötte a szemét.
A bőrszíj ismét meglazult.
– Nem szabadna itt lenned – mormoltaEmma megmerevedett mellettem.
Erőltettem a hangom, hogy nyugodt maradjon.
– A lányom miatt vagyok itt.
Mercer Emmára nézett.
Aztán a jelvényére.
Aztán rám került a sor.
– A lányod?
– A jelölésem – mondta Emma óvatosan.
Mercer szeme elkerekedett.
Szinte megdöbbent a gondolatra, hogy van egy gyerekem, aki elég idős ahhoz, hogy egyenruhában álljon ott.
Aztán tekintete visszatért a csoportra.
– Ez a csoport… – Elhalkult a hangja. – Hol találta ezt a csoportot, Mr. Carter?
Emma közöttünk nézett.
„Mercer tábornok, ismeri az apámat?”
Azt akartam mondani, hogy nem.
Legszívesebben megint hazudtam volna.
Éppen annyi idő, hogy a szertartás érintetlen maradjon.
De Mercer nem Thomas Carterre, a teherautó-sofőrre nézett.






Comments