életekért.
Az elmém felvillantotta a sivatagi sötétséget.
Egy jármű lángokban áll.
Egy tizenkilenc éves rádiós felhívja az anyját.
Stop.
Egyenesen ültem a székemben.
A ruhaujjam beakadt a karfába.
A csukló hátrahúzódott.
A bőr karkötő látható volt.
Nem vettem észre.
Mercernek sikerült.
Elhallgatott a hangja.
Nem lassított.
Megállt.
A csend olyan hátborzongató volt, hogy az egész stadionban felnéztek a fejek.
Mercer tekintete valahová a közönség soraiba szegeződött.
Rólam.
Azonnal tudtam.
A mellette álló tiszt közelebb hajolt.
„Uram?”
Mercer nem válaszolt.
Az arca elvesztette minden színét.
Tekintete az arcomról a csuklómra siklott.
Aztán megint vissza.
Emma megfordult.
“Apu?”
Leengedtem az ingujjamat.
Túl késő.
Mercer eltávolodott a pódiumtól.
Zavart morajlás terjedt el a közönség soraiban.
Lejött a színpadról.
Egy lépés.
Aztán egy másik.
Egy dandártábornok félúton követte őket, láthatóan bizonytalanul, hogy ez szándékos volt-e.
Ez nem így volt.
Mercer egyenesen a középső folyosó felé indult.
Felénk.
Az emberek fészkelődöttek a székeiken.
A telefonok






Comments