stadiont tapsvihar töltötte meg.
Már azelőtt éreztem a nevet, hogy ténylegesen hallottam volna.
Mercer.
Gombóc volt a gyomromban.
Aztán kilépett a fénybe.
Idősebb.
Pénz a templomokban.
Három csillag a vállán.
De tagadhatatlan.
Daniel Mercer.
Amikor utoljára láttam, huszonkilenc éves volt.
Egy kapitány.
Porral és egy másik vérével borítva.
A nevemet kiáltottam, miközben egy helikopter emelkedett a fekete égbe.
Elállt a lélegzetem.
Nem.
Ez nem lehetséges.
A hadsereg összes tisztje közül.
Az összes szertartás közül.
Mindennapi.
Daniel Mercer ötven méterre állt tőlem.
Lehajtottam a fejem.
Talán nem látna engem.
Huszonhárom év mindkettőnket megváltoztatott.
A hajam őszült volt.
Megkeményedett az arcom.
Híztam.
A szakállnak önmagában elégnek kellett volna lennie.
Mercer beszélni kezdett.
Mélyebb volt a hangja, mint amire emlékeztem.
„Ma mindannyian elfogadtok valami sokkal többet, mint egy rangot…”
A stadion hallgatott.
Emma hallgatott.
Megjavítottam a talajt.
„…felelősséget vállalsz a rád bízott életekért.”
Az ujjaim megfeszültek.
Ezek a szavak.
Felelősség a rád bízott






Comments