Olyan valakire nézett, aki több mint húsz évvel ezelőtt eltűnt az életéből.
Halkan azt mondtam: „Daniel.”
Borzongott.
Egyetlen, a stadionban tartózkodó civil sem beszélt volna vele így.
Emma ujjai ellazultak a karom körül.
Mercer szája kissé kinyílt.
Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyeket huszonhárom éven át kerültem.
– Carter törzsőrmester?
Az egész sor elcsendesedett.
Emma rám meredt.
“Mi?”
Lehunytam a szemem.
Mercer közeledett.
„Istenem.”
Újra a csoportra nézett.
– Tényleg te vagy az.
Emma hangja alig hallható volt.
„Apa… miről beszél?”
Megnéztem.
A lányom.
Akit szinte mindentől megvédtem.
Kivéve az igazságot.
„Emma, ne itt.”
Megváltozott az arckifejezése.
Még nem haragszom.
Még rosszabb.
Félelem.
„Ki maga?”
Ez a kérdés a lelkem mélyéig hatolt.
Mercer a színpad felé fordult.
Mintha emlékezett volna rá, hogy több száz ember figyelte őt.
Felült.
Évekig tartó parancsnoki munka azonnal visszatért hozzá.
A közönséghez szólt.
„Elnézést kérek. Kérem, maradjanak ülve.”
Aztán a szertartásvezetőre nézett.
„Ezredes úr, folytassa a tervezett






Comments