A bátyám augusztusra elvitte anyámat vidékre – „hadd legyen egy kis szünetet a lakótelepen”. Csütörtökön anyám felhívott egy szomszéd telefonszámáról: elfogyott a pénze

volt az első mondat, amiben haragot hallottam anyából. Csendes, visszafogott, évek alatt csiszolt. Nem emelte fel a hangját. Nem vádolt. Konstatálta a tényt.

Wojtek elpirult. Nem haragtól – szégyentől. Tisztán láttam. Az ajkába harapott, mintha mondani akarna valamit, de nem tudnám, mit.

– Egész évben egyedül voltam itt – mondta végül. – Egyedül. Senki sem jön, senki sem hív. Azt hittem, majd eljön, akkor normálisabb lesz. És anya csak ül ott, és várja a hívásodat.

Akkor rájöttem valamire, amit nem akartam megérteni. Wojtek nem azért vitte Anyát vidékre,hogy pihenjen. Azért vitte magával, hogy ne legyen egyedül.

De nem kérhette. Nem mondhatta azt, hogy „Nehéz nekem itt, magányos, szükségem van valakire.” Ehelyett szervezett egy „nyaralást Anyának”. És amikor Anya vendégnek bizonyult, nem társnak, ingerült lett. Rá, magára, mindenre. Anya

felült az asztaltól.

„Lucynka, segítesz kivinni a táskámat a kocsihoz?

„Anya, nem kell…”

” „Muszáj. Nem pihenek itt. Csak arra ügyelek, hogy Wojtek ne gondoljon hálátlannak.”

Ránéztem –