A bátyám augusztusra elvitte anyámat vidékre – „hadd legyen egy kis szünetet a lakótelepen”. Csütörtökön anyám felhívott egy szomszéd telefonszámáról: elfogyott a pénze

egy hetvennyolc éves nőre, aki három hétig úgy tett, mintha jól lenne, nehogy megsértse a fiát. Aki előző nap összepakolt egy bőröndöt, ésa kapunál várt, mert tudta, hogy egyedül nem tud taxit hívni vidékre. Én vittem

a bőröndöt a kocsihoz. Anya az első ülésen ült, és becsatolta a biztonsági övét. Csak akkor sóhajtott fel – egy hosszú, mély sóhajjal, mintha hete visszatartotta volna a három lélegzetet.

Wojtek a küszöbön állt. Nem közeledett, nem intett. Egy csésze kávét tartott a kezében, és ránk nézett. Úgy nézett ki, mint aki bocsánatot akar kérni, de nem tudja, miért.

„Hívd fel jövő héten” – mondta anya, majd felhajtottunk a főútra. „Nem haragszik. Egyedül van.”

Áthajtottunk a mezőkön, ésanya elmesélte, hogyan töltötte Wojtek az első hetet azzal, hogy sétálni vitte, megmutatta neki a kertet, elmagyarázta, mit hová ültetett. Hogy a második héten kezdett el esténként eljárni, és későn ért haza, kialvatlanul és reggelente ingerlékenyen. A harmadik héten