Miután vesét adományoztam a férjemnek, kiderült, hogy megcsal a nővéremmel – aztán a karma közbeszólt

Öt perc – mondta a nő.

Összetörtnek tűnt. A haja kócos volt. Az ingét fordítva viselte.

– Meredith, kérlek – mondta. – Beszélhetnénk?

Előreléptem.

„Nem az, amire gondolsz.”

– Beszélj – mondtam.

Összerezzent.

– Nem az, amire gondolsz – csattant fel.

Nevettem. Tényleg nevettem.– Ó, tényleg – mondtam. – Nem voltál félmeztelenül a húgommal a szobánkban?

„Ez… bonyolult” – mondta. „Beszéltünk. A műtét óta küzdök. Ő segít túljutni ezen.”

„Segít leküzdeni ezt a kihívást.”

– Segít neked átvészelni ezt – ismételtem meg. – Rendben. Az ing nélkül.

Átfuttatta a kezét a haján.

„Csapdában éreztem magam” – mondta. „A vesédet adtad nekem. Az életemet neked köszönhetem. Szeretlek, de azt is éreztem, hogy nem kapok többé levegőt…”

– Szóval természetesen – vágtam közbe –, úgy döntöttél, hogy lefekszel a húgommal.

„Csak így történt” – mondta.

– Nem „csak úgy megtörtént” – vágtam vissza. – „Mióta tart már?”

Emlékeztem, ahogy Kara segített nekem a konyhában, és a megégett zsemléken nevetett.

Habozott.

„Mióta is?” – ismételtem meg.

– Néhány hónapja – felelte végül. – Karácsony… környékén.

Karácsonyi.

Emlékeztem, ahogy Kara