a szélvédőre szegezett szemmel, és apró, pánikszerű zihálásokkal.
Felhívtam a legjobb barátnőmet, Hannah-t.
Az első csengésre felvette.
„Szia, mi az…”
– Kaptam el Danielt – mondtam. – Karával. Az ágyunkban.
Fél másodpercig hallgatott.
“Küldj egy SMS-t, hogy megmondd, hol vagy.”
Aztán nagyon nyugodtan azt mondta: „Küldj egy SMS-t, hogy megmondd, hol vagy. Ne mozdulj.”
Húsz perccel később beült az anyósülésre.
Végigpásztázta tekintetét az arcomon.
– Rendben – mondta. – Mondd el pontosan, mit láttál.
Mondtam neki.
Amikor befejeztem, úgy nézett ki, mintha maga akarná felgyújtani a házamat.
„Azt akarod, hogy megmondjam neki, hogy tűnjön el?”
– Ma este nem mész vissza oda – mondta.
– Nincs hová mennem – suttogtam.
– Aludhatsz a vendégszobámban – felelte. – Menjünk.
Természetesen Dániel bemutatkozott.
Hannah-val a kanapéján ültünk, amikor valaki kopogott az ajtón, mintha a rendőrség lett volna.
Rám nézett. „Azt akarod, hogy megmondjam neki, tűnjön el?”
Összetörtnek tűnt.
– Nem – feleltem. – Hallani akarom a történetet, amit megpróbál elmesélni.
Kinyitotta az ajtót, de otthagyta a biztonsági láncot.
–
Comments