Ez a legrosszabb az egészben. Nézed, ahogy az életed darabokra hullik, és az óra tovább ketyeg.
Senki sem szólt semmit.
Kara a komódnak támaszkodott, kócos hajjal, kigombolt inge.
Daniel az ágy közelében volt, és küszködve próbálta felhúzni a farmerját.
Mindketten rám meredtek.
Senki sem szólt semmit.
– Meredith… korán jössz haza – dadogta végül Daniel.
Kara arca elsápadt.
Aztán megfordultam és elmentem.
– Mer… – kezdte.
Letettem a süteményes dobozt a komódra.
„Hűha!” – hallottam magamtól, hogy kimondom. „Tényleg egy teljesen új szintre emelted a „családi támogatást”.”
Aztán megfordultam és elmentem.
Nincs kiabálás.
Tilos tárgyak dobálása.
Én vezettem.
Semmi drámai pofon.
Csak… sétálj.
Beszálltam az autómba. Annyira remegett a kezem, hogy háromszor is meg kellett próbálnom behelyezni a kulcsot a gyújtáskapcsolóba.
Én vezettem.
Nem volt célom, csak távolság.
A telefonom folyamatosan rezegni kezdett. Daniel. Kara. Anya.
Felhívtam a legjobb barátnőmet, Hannah-t.
Felhívtam a legjobb barátnőmet, Hannah-t.
Mindegyiket figyelmen kívül hagytam.
Egy gyógyszertár parkolójában találtam magam,
Comments