20 percig voltam távol.
Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy elfelejtettem a desszertet.
– Természetesen – mormoltam.
Elfújtam a gyertyák nagy részét, felkaptam a táskámat, és rohantam a pékségbe.
Körülbelül 20 percig voltam távol.
Mire visszaértem a kocsifelhajtóra, Daniel autója már ott állt.
Mosolyogtam.
Odaléptem az ajtóhoz, és nevetést hallottam bentről.
„Remek” – gondoltam. „Hamarabb hazaért, mint vártam.”
Odaléptem az ajtóhoz, és nevetést hallottam bentről.
Egy férfi nevetése.
És egy nőé.
Egy nő, aki nagyon ismerős volt számomra.
Kara.
Kinyitottam az ajtót.
A kishúgom.
Az agyam megpróbálta normalizálni.
Talán elhaladt mellettem.
Talán a konyhában vannak.
Talán…
Kinyitottam az ajtót.
A szívem úgy kezdett kalapálni, hogy bizseregtek az ujjaim.
A nappali sötét volt, leszámítva a folyosó végéről beszűrődő fényt.
A szobánk ajtaja majdnem csukva volt.
Újra hallottam Kara nevetését. Aztán Daniel suttogását.
A szívem úgy kezdett kalapálni, hogy bizseregtek az ujjaim.
Végigmentem a folyosón, kinyitottam az ajtót.
Az idő nem lassult le. Tovább folyt.
Comments