volna itt. Ehelyett nevetett. „Claire, rajta.”
Azt várod, hogy higgyek neked, te, aki egy Herculest parancsoltál? Nem várom el, hogy higgy nekem. Reeves kapitány abbahagyta az írást. Evan előrehajolt. Hány óra? Elég. Ezt mondják az emberek, amikor nem tudják. Megadhattam volna neki a pontos számot, de aki ragaszkodik ahhoz, hogy félreértsen, az bármilyen választ próbává tehet. Szóval azt mondtam: „Rendben.” Az első járat tizenkét perccel később visszatért. Apa bejött a váróterembe a fedélzeti naplómmal.
Egyértelműen egy megoldandó problémaként értelmezte a hallgatásomat. „Reeves kapitány” – mondta –, „megnézne valamit?” „Apa, nem.” Evan széttárta a kezét. „Tökéletes. Egy igazi pilóta, kérjünk döntést.” Reeves rám nézett. „Megengedhetem?” Natalie-ra néztem. Mosolyogva tért vissza a repülésről, de a mosolya eltűnt a könyv láttán. Bólintottam.
Reeves kinyitotta. Mosolyogva olvasta az első néhány bejegyzést. Mindannyiunknak valahol el kell kezdenie. Evan keresztbe fonta a karját. Aztán Reeves tovább lapozott. Az arckifejezése megváltozott. Megállt egy kilenc évvel korábbi oldalon. A bejegyzés






Comments