és visszasétáltam az autómhoz. A kezemmel addig szorítottam a kormánykereket, amíg az ujjperceim megfájdultak. Egész éjjel nem tudtam aludni. Ébren feküdtem, és hagytam, hogy… Minden lehetséges forgatókönyvön végigszáguldottam: valakivel lógott együtt, egy barátjával, akit megvigasztalt, valakivel, akit titokban szeretett – mindezek a lehetőségek megdobogtatták a szívemet. Reggelre a kimerültségem utat engedett az elszántságnak.
Először megpróbáltam racionalizálni. A temetők tele vannak összefonódó veszteségekkel, tele léptekkel, amelyek rossz sírokon tévednek, tele gyásszal, amely idővel elhalványítja a neveket. Azt mondtam magamnak, hogy biztosan hibázott, összekeverte a feleségem sírját valaki máséval, talán egy barát vagy rokon, valaki, akit onnan, ahol álltam, nem láttam. De ahogy elérkezett a következő szombat, majd a rákövetkező, és a rákövetkező, ez az állítás összeomlott az ismétlődés súlya alatt. Ez nem hiba volt; ez megadás volt. És ez a felismerés lassan gyökeret vert bennem egy éles, kellemetlen helyen. A kérdések sokasodtak.
Beszivárogtak, és fokozatosan vádakká váltak, amelyekkel nem akartam szembenézni. Ki
Comments