az évek.
Újra láttam Mercer kapitányt.
Fiatal.
Rémült.
Élt, mert más férfiak nem.
Lesütötte a szemét.
A bőrszíj ismét meglazult.
– Nem szabadna itt lenned – mormoltaAztán érkezett még két kadét.
Mindenki kezet rázott velem.
Mindegyikük már tudott rólam valamit.
Az apa, aki egyedül nevelte Emmát.
A férfi, aki autóval átutazta az országot.
Aki soha nem hagyott ki egyetlen születésnapot sem, kivéve, ha a rossz idő fizikailag eltorlaszolta az autópályát.
Zavarban voltam a sok figyelemtől.
Emma, nem.
Büszkének tűnt.
Majdnem összeomlottam.
Mert büszke volt egy gondosan kihagyással felépített verziómra.
Tudta, hogy fiatalon bevonultam.
Tudta, hogy leszereltem a sereget, mielőtt megszületett.
Legalábbis én ezt mondtam neki.
Tudta, hogy hegeim vannak.
Azt feltételezte, hogy a kiképzés során történt balesetekből származnak.
Tudta, hogy bizonyos tűzijátékok miatt elhagyhatom a szobát.
Azt hitte, hogy egyszerűen utálom a hangos zajokat.
A gyerekek elfogadják a történeteket, amiket a szüleik mesélnek nekik.
Amíg elég idősek nem lesznek ahhoz, hogy észrevegyék
Comments