vendég.
A fiam, egyszerűen ott, ahol az elmúlt két és fél évben szerettem volna látni.
Néhány héttel később Reid felhívott egy vasárnap reggel.
Éppen pirítóst készítettem.
A teherautók az ablakom alatt haladtak el.
„Szia, anya.”
“Reggel.”
„Mit csinálsz?”
„Megpróbálok meggyőzni egy szelet pirítóst, hogy ne égjen meg.”
Nevetett.
Aztán megkérdezte: „Átjöhetek ma délután?”
Körülnéztem a kis lakásban.
Az egyenlőtlen asztalnál.
Az ablakoknál.
Nem azért hagytam abba a megszokott életemet, mert valaki más kitalált egy jobbat.
– Igen – feleltem.
– És Reid?
– Igen, anya?
„Legközelebb, ha házat akarsz venni tőlem, kezdd azzal, hogy megkérdezed, hogy inkább ebédelnék-e veled.”
Újra nevetett.
„El tudom készíteni az ebédet.”
“Én is.”
Azon a vasárnapon jött.
És évek óta először az ajándék nem egy olyan volt, amit vett.






Comments