a előtte álló fiúra nézett. Masonnak is sötét haja volt, ugyanolyan formájú szeme, és szokása volt kissé oldalra dönteni a fejét, amikor megpróbált valamit megérteni. – Igen – feleltem végül. – Lucas vagyok. Mason udvariasan kinyújtotta a kezét. „Üdvözlöm, Albright úr.” Lucas úgy nézett arra a kis kézre, mintha valami értékeset talált volna, amit évek óta elveszített. – Szia, Mason – suttogta. – Nem kell Mr.-nek hívnod. Mason visszahúzta a kezét, és rám nézett. Megnézhetem a modellt? Bólintottam, és az új gyermekrehabilitációs központ modelljeit kezelő asztalra mutattam. Amikor Lucas elsétált, azonnal felém fordult. „Nora, esküszöm neked, hogy semmit sem tudtam róla.” És azt kellett volna hinnem, hogy a válásunk után egyszerűen továbbléptél az életeddel? – Megtettem – mondta. – De nem tudtam, hogy van egy fiam. Nem akartam hinni neki. Túl sok éjszakát feküdtem már ébren egy síró babával a karjaimban, és azon tűnődtem, hogy egy apa hogyan felejtheti el ilyen könnyen a saját gyermekét. Mégis volt valami

a hangjában, ami kétségeket ébresztett bennem.

– Nincs időm itt ezen rájönni – mondtam. – Mason itt van a prezentációm miatt. Ha tényleg tudni akarod, mi történt, nem kérhetsz csak úgy bocsánatot tőlem.

Én sem ezt kérdezem.

Jó. Mert azt ma már nem fogod megkapni.

Bementem a terembe, ahol a prezentációnak kellett volna lennie. Lucas maradt.

De még mielőtt bemutathattam volna az első diát, kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számtól.

Lucas vagyok. A szervezeten keresztül kaptam meg a számodat. Nem foglak zavarni. De ha adsz nekem egy esélyt, meg akarom érteni, mi történt kilenc évvel ezelőtt.

Nem töröltem az üzenetet. Nem válaszoltam rá.

Aznap este, miután Mason elaludt, kivettem egy régi dobozt a szekrényből. Ebben tartottam a házasságom dokumentumait, beleértve a Mason születése után küldött levél másolatát is.

Letettem a levelet az asztalra, és újra megnéztem a kézbesítési visszaigazolást.

A cím helyes volt.

A nyugtán lévő aláírás nehezen volt olvasható, de felismertem a

Předchozí

vezetéknév első betűjét.

Nem Lucas aláírása volt.

Egy rövid üzenet állt mellette: Átvette: A. Albright.

Alyssa.

A nő, akiért Lucas akkoriban elhagyott.

Összeszorult a gyomrom.

Alyssa az Albright családnál élt, mielőtt Lucasszal új lakásukba költözött. Hozzáfért a postához, és ismerte a válásunk minden részletét.

Sosem bíztam benne, de sosem gondoltam volna, hogy idáig elmegy.

Másnap reggel felhívtam Lucast.

– Megtaláltam a kézbesítési visszaigazolást – mondtam nyersen. – A levelet egy Albright nevű személy vette át.

‘Hogyan?’

„Alyssa.”

Másrészt viszont csendben maradt.

– Ez nem lehetséges – mondta végül. – Alyssa mindig azt mondta, hogy a válás után nem akartál több kapcsolatot.

És ezt csak úgy elfogadtad?

A válasza nem érkezett azonnal.

Azt hittem, gyűlölsz.

Én is ezt tettem, Lucas. De soha nem fosztottam volna meg attól a lehetőségtől, hogy megismerd a saját fiadat.

Hangosan lélegzett.

Meg fogom vizsgálni ezt.

Tedd meg. De ne várd el, hogy csak úgy rád bízzam Masont.

Értem én ezt.

Kilenc