31 év házasság után a férjem elkezdett éjszaka felkelni az ágyból „a háta miatt” – aztán hallottam, ahogy suttogja: „Apu is szeret téged”.

„Meglepően jól reagál Susanre.”

„Greg.”

Felsóhajtott.

„Tegnap találtam a fészer mögött a almot. Azonnal felhívtam a menhelyet. Azt mondták, várjak, és figyeljek távolról, hátha az anya visszatér.”

– És ő nem tette?

Megrázta a fejét.

„Amikor a hőmérséklet csökkenni kezdett, és a kiscicák nem hagyták abba a nyávogást, a menhelyen azt mondták, vigyem be őket. Sikerült elérnem Susant, de Steve még beljebb osont a kert szegélye alatt.”

Összeráncoltam a homlokomat.

– Steve?

A második cica felé biccentett.

„Susan testvére.”

– Szóval felajánlottad a házunkat?

“Ideiglenesen.”

– A vendégszobánkban is?

– Szintén átmenetileg.

– És úgy tűnik, az ágyunk is.

Greg felpillantott a mennyezetre.

„Technikailag önként kértem bocsánatot.”

Keresztbe fontam a karjaimat.

– Szóval soha nem fájt a hátad?

Zavarban látszott.

– És most is ez a helyzet.

– Mert három hetet töltöttél abban a szobában aludva?

“Lehetséges.”

Eltakartam az arcomat a kezeimmel.

Aztán egy másik gondolat jutott eszembe.

„A borító.”

Greg Susanra nézett.

A mellkasomhoz simult, a kifakult kék