Feleségül megy egy idegenhez a kórházban, hogy a férfi nem haljon meg egyedül: amit a férfi halála után felfedez, lesújtja.

Benne egy éves látogatói jelvény volt. A hátoldalán ez állt: *„Azt mondta, az anyja úgy nevetett, mintha próbálná magában tartani.”*

Megdermedt.

Ő volt az. Ez volt az első beszélgetésük, kincsként őrizve. Thomas egész életében gyűjtötte ezeket a diszkrét pillanatokat, amikor ott volt valakiért – egy idegenért a folyosón, egy nőért egyedül a padon, egy férfiért, akinek forró levesre volt szüksége.

Nem a dicsőségre vágyott. Csak a jelenlétre.

És Sára végre megértette, miért mondott igent ennek az idegennek: mert ösztönösen felismerjük azokat a lelkeket, akik valóban tudják, hogyan kell látni másokat.

Vannak, akik egy életen át tanulják azt, amit Thomas mindig is tudott: a maradás már mindent odaad.